Van egy kis időm, így egy blogbejegyzést rittyentek gyorsan.

Júli 11-én Tatbányára utaztunk, mivel a helyi Ladaklub szervezett egy szociautós szlalomot. A kategóriámban 3-an voltunk, Baz, egy skodri, meg én. Ezüstérmes lettem, hiszen Baz lényegesen jobb időket, és ráadásul sokkal szebbeket is autózott. Nagyon adta neki a pálya, na meg a hátsó téligumi. Élmény volt mellette ülni.
A kisautóra büszke vagyok, mert jól üzemelt az első komolyabb versenyén. Egy nyekkenés nélkül bírta a helyenként murvás pályát, amire megesküdtem régebben, hogy nem viszem.
Egyedül a kanyarokban visszafulladó karbi bosszantott, de az nagyon. Egyelőre nincs tippem, hogy mit variáljak rajta, hogy jó legyen.

A másik felejthetetlen hétvége a legutóbbi volt.
Csütörtök hajnali 1-kor indultunk és vasárnap este 9-re értünk haza. Hogy hova mentünk? Hát persze, hogy ismét Lengyelországba. De most polskikkal.
Gyula és Losi jött a narancs kúpossal, az utolsó pillanatban csatlakozó Jámbor Laci a metálzölddel, mi pedig Réka pirosával mentünk. Utóbbitól féltünk a legjobban, mert az olajnyomás a folyamatos próbálgatások, pumpacserék, stb. hatására sem javult, így nagy az esély rá, hogy a főtengelycsapágyak koptak már el teljesen. Nem is lenne meglepő, hiszen a legutóbbi motorkarbantartáskor nem cseréltük őket, úgyhogy 120-130 ezer km már simán lehet bennük, ha nem több. Ennek ellenére hibátlanul abszolválta az 1020km-es körutat, egyedül egy olajgombát kellett cserélni, mert az a Lengyel-Szlovák határon megadta magát.
Gyulának kevésbé volt szerencséje, neki a töltése ment el. A lehetőségek méricskélése után szénkefére gyanakodtunk, így szombat délelőtt nekiálltunk az utcán megcsinálni Jacekék boltja előtt. A szénkefe nem tűnt rossznak, de szerencsére Laci kiszúrta, hogy a forgórésznek össze-vissza lógnak a vezetékei. Ez volt fél egy körül, úgyhogy fel volt nekem adva a lecke, hogy odaérjek az egykor záródó bontóba dinamóért. Ez szerencsésen sikerült, ráadásul egy ismerős kocsit is láttam a bontónál. A zólyomi talin kint volt a srác, rögtön megismert, és dumcsiztunk egy keveset. Kiderült, hogy jönnek a nyári talinkra. Le is kellett fotóznia, mert mondta, hogy nem fogják amúgy elhinni a cimborái, hogy ismét találkozott magyar polskissal a lengyel bontóban.
Várost nézni megint nem volt időnk a 4 nap alatt, de a túra összességében nagyon jó volt, bár esélyt látok rá, hogy a csajok nem így gondolják. >
Büszkék vagyunk a kisautókra.

Illetve megemlíteném, hogy jártam egy osztálytársamnál, akinek veterános műhelye van. Itt lennének a képek: http://picasaweb.google.hu/k.gabor126/2010_07_01ClassiccarMuhely#

Tegnap a kisautót waxoltam át, a kerekeket pucoltam le, holnap még belülről kell kitakarítani, és mehet is lassan a nagy nyári kispolskis találkozóra a hétvégén.

Az elmúlt hétvégén ismét megjártuk Lengyelországot, de hogy kicsit sem unalmas túra még izgalmasabb legyen: POLSKIKKAL.
Előtte gyorsan átnéztük az autókat, lámparelézés, fényszóró állítás, függőzsírzás, hengerfej utánahúzás, gyújtásállítás, olaj, stb, és péntek hajnali 3 körül nyakunkba vettük a világot, meg a két polskit.
Az összesen 1100km-es fordulót gond nélkül vették a kocsik, Gyulának egy biztosítéka ment el, Rékáén pedig a légszűrőt tartó csavar adta meg magát, de kb. 5 perc alatt gyorsszervízeltük. A motoroknak egy hangjuk sem volt, végig tűrték a 90-es átlagot, kivéve a hegyekben, mert ott igencsak kellett néha a 2., 3. fokozat is.
Lengyelországban bontóztunk, vásároltunk új alkatrészeket, rucikat, meg ami a legnagyobb okot adta az útra, Réka, Csajos illetve Gyula is átvehette a megrendelt kagylóüléseit a Bimarco cég garázsánál. Marek, a cég feje csak vigyorgott, amikor meglátta, hogy a 6 db ülést az amúgy is túlzsúfolt Polskik tetejére akarjuk felrakni.
Ez a tervünk sikerült is, viszont innentől kezdve az összes lengyel autós megmosolygott, illetve hüvelykujjukkal jelezték elismerésüket a két kiskocsinak.
Vasárnap 11 körül érhettünk Pestre hullafáradtan, de megérte, mert iszonyat élmény a Polskikat visszavinni a szülőföldjükre.
Asszem ilyenre soha többet nem vállalkozok.... vagy mégis...